Elindult a várva várt olimpiai selejtező, és a magyar csapat hatalmas fölényű győzelemmel kezdett. Azonban amit a televízióban vagy a nézőtéren láttak az esemény iránt érdeklődők, csak egy kis szelete annak az izgalomnak és elánnak, amely a háttérben zajló megannyi munkával együtt alkotott egy nagy egészt. Úgy gondoljuk, amit látni lehetett, mostanra már mindenki ismeri. De mi van a kulisszák mögött?
Önkéntesként rengeteg tapasztalatot szerezhet az ember, amely tapasztalat-áradat olykor a pénznél is értékesebb lehet. Bepillantást nyer azokba a folyamatokba, melyeknek eleddig ő maga is csak a végtermékét érzékelte. Látja és megtanulja a szervezés minden elemét, és a végén a többiekkel élvezi a munka gyümölcsét. Bár hátradőlni ekkor sem szabad, az elégedettség érzése leírhatatlan. A Papp László Budapest Sportaréna az ország egyik legpatinásabb intézménye, amely sportrendezvényeknek adhat otthont. Van hát dolog bőven, amely a jó szervezettséghez vezet, de annál több a büszkeség, amely eltölti az embert, mielőtt továbbhaladna következő feladatához.
A csütörtöki egésznapos ösvénytaposó meló után ma már élesben dolgoztunk. A szervezők telefonjaikat és adóvevőiket a fülükhöz tapasztva sürögtek ide-oda, míg mi a ránk kirótt tennivalókat végeztük, szinte megállás nélkül. Érdekes volt az esti mérkőzés alatt a zajosan harsogó matinéról kimenni a földszinti folyosóra, ahol az emberek mint a mérgezett egerek siettek dolgukra. Mindenki csinált valamit, és ha elkészült, már kapta is a további instrukciókat.
A délelőtti edzések folyamán javában folytak az előkészületek az aznapi mérkőzésekre. Volt, aki asztalokat cipelt a sajtóterembe, más a hangtechnikát tökéletesítgette, a konferanszié a forgatókönyvet magolta, a szépséges szinkronkorcsolyázó lányok pedig a koreográfiát gyakorolták. Mindennek passzolnia kellett. Délután pedig jött a főpróba, a litván-horvát meccs. A közönség nem panaszkodhatott helyhiányra, de az a maréknyi ember is joggal várta el, hogy megfelelő kiszolgálást kapjon a pénzéért. Bár a szervezők és az ökéntesek közül a mérkőzéseket nem sokan látták, a találkozók lebonyolításának mindvégig résztvevői voltak. Az előmeccs végét jelző kürtszó után mindannyian konstatálhatták: nem lesz itt nagy probléma. Mert kisebb hézag, na az mindig akad. Mindig fel kell készülni arra, hogy nem kerül elő valami vagy valaki, közbejön egy váratlan esemény, vagy csak szimplán kifelejtünk egy fázist.
A dolgok viszont jól haladtak, és mindenki úgy érezte, felkészültünk a magyar-szerbre. "Ez már komoly!" - gondolta magában a földszinti raktárból az emberektől nyüzsgő főbejárat-közeli előtérbe az arcfestőknek vizet hordó fiatalember. Sok néző, nagy igények. De a nagyobb gondok szerencsére ezúttal is elkerültek minket, a kisebbeket pedig megoldjuk. Hiába nincs festék a fénymásolóban, a sajtósok 50 kifogástalan példányban megkapják a jegyzőkönyvet. "Ez már-már művészet" - mormogja magában az előbbi hullafáradt legény. A fények kigyúltak, a show lement, az öltözőverseny lezajlott, a szikronkorisok gyönyörűek voltak, Kriszti belőtte, és a kisgyerekek tapsvihartól átölelve száguldottak körbe a játéktéren, mielőtt elhagyták volna azt. A végeredményt se feledjük: 9:1 ide. A szőnyeget levágták, kigördítettük, a díjakat előkészítették az illetékesek... A magyarok legjobbja Vas János lett. Nagyjából így lehet szemléltetni, mi mindennek van szerepe abban, hogy a néző azt látja, amit. És ez még közel sem volt minden. Összességében rengeteg embernek köszönhetjük ezt a mai estét, alig várjuk a folytatást. Holnap, ugyanekkor, ugyanitt.
Kommentek