Nem értem! Talán azért, mert hírtelen riadtam fel békés álmaimból, melyek arról szóltak, hogy két évtizede demokrácia van és az emberek demokratikus módon, önként szerveződnek sportegyesületekbe, ahol demokratikus légkörben, szabadon sportolhatnak a város, a csapatszín, az évszázados hagyományok nagyobb dicsőségére. Azért, hogy ez az ideális helyzet fennmaradjon, építő szándékkal beleszólhatnak az egyesület dolgaiba, segíthetik működését - annál is inkább, mert még rózsás álmaimban is tény az, hogy a magyar sportot döntő mértékben nem az állam vagy más mecénás, hanem a sportolói (szülői) anyagi hozzájárulás tartja el.
Amikor felébredtem, azonnal észrevettem, hogy belelóg…
Azért, mert sportegyesület az van, de nem a sport, netán a sportolók javára. Demokráciáról szó nincs, elhivatottságtól fűtött dilettánsok diktálnak kényük szerint, távolról elkerülve mindent, ami korszerű, ésszerű, és ami csak kicsiny befektetést is igényelne a sportolók fejlődésében. A sportoló fizetőgép, aki ha nem áll a sorba, elmehet. A bevételt felemészti a bajnok felnőtt csapat délibábja, botor Krónoszként felélve saját utánpótlását. És mikor jóllakottan megtörli száját, nem vesz tudomást arról, hogy maga is széthullik. „Csak egy kis hiba volt, előfordul” – mondván, hogyan tapsoltak el a semmibe százmilliót tavaly október 8. után, amikor lefutottá vált az 5. hely. Vétkes, felelős nincs, töretlen elhivatottság annál inkább.
Hol vannak már az ígéretek legnagyobb utánpótlás-nevelő egyesületről, belső karrierről, saját gerincű sikeres felnőtt-csapatról? Aranyérmes ifik, juniorok sora tűnt gyors ütemben a semmibe - ritkább esetben az ellenfél sorait erősítik - és ma legyőzött ellenfeleik közül próbál horgászni az illetékes. Színeinkhez visszatérni igyekvő világbajnokokkal pedig szóba se álljunk, mert derogál. Világrekordként létrehozva egy olyan helyzetet, hogy magyar minőségi felnőtt játékos ne akarjon semmi pénzért leigazolni a klubhoz. Azt már puszta ujjgyakorlat elérni, hogy a szakosztály kiiratkozzon a hazai sajtó és a teljes jégkorong-közvélemény szimpátiájából. Olyan maszlagokról pedig, mint évszázados hagyomány, csapatszín, szív, szó se essék! Nem szempont az évtizedes érdem, teljesítmény, a legrosszabb időkben való helytállás. Nem érdekes, hogy a rossz koncepció, az Európában megengedhetetlen modor, stílus rövid úton oda vezetett, hogy mind utánpótlásban, mind felnőttben a múlté a nevünkben viselt város monopóliuma és alárendelt szerepbe szégyenülünk.
Állj a sorba, vagy el lehet menni!
Fényes lapja e harakiri történetének, ami mostanában zajlik. Az elégedetlenség azon fokára lépett a közösség, hogy nagyjából mindenki érzi: változtatni kell. Mertünk az alapszabályhoz nyúlni és mertünk beleolvasni. Csupán azért, mert a magyar jog szerint az egyesületi tagra e minőségében csak saját egyesületének alapszabálya terhelhet kötelezettségeket, illetve adhat számára jogokat. Kiderült: a vezetőknek évente kötelező lenne szakosztálygyűlés előtt beszámolniuk, és négyévente újra kellene választani őket. Ugyanennek a fórumnak a joga, hogy küldötteket, képviselőket delegáljon az egyesület és az országos sportszövetség vezetésébe, éves küldöttgyűlésébe és szakosztályvezetőt jelöljön. Hat éve nem volt gyűlés. Ugyan ki és miként tette meg ezt helyettünk? Ugyan ki és milyen jogon vezeti a szakosztályt?
Egyszóval azt akarjuk, hogy Tisztaság, Nyitottság és Szaktudás vigye előbbre a mind élcsapatában, mind utánpótlásában egyaránt méltatlan helyzetbe került szakosztályt. Hinnénk, hogy ez az egyesület érdeke. Azt akarjuk, hogy a szakosztályban maradéktalanul érvényesüljenek a saját alapszabályában leírtak. Hinnénk, hogy az egyesület is ezt akarja.
Próbálkoztunk, egyezkedtünk. A helyes megoldást mi a kölcsönös megértésben, közös gondolkodásban és együttműködésben láttuk, amit többször fel is ajánlottunk.
A válasz nem késett.
Sokadszorra arcunkba rágták, hogy annak van igaza, aki a pénzt hozza.
Nem reagáltak arra, hogy úgy tűnik, ez a pénz nem érkezik meg, hiszen csak az elvonásokat látjuk.
Nem voltak kíváncsiak arra sem, hogy jobb gazdálkodással miként lehet (akár szponzor nélkül is) a jelenleginél több bevételhez jutni és pláne arra sem, hogy miként lehet emberi szóval, odafigyeléssel, ingyenes eszközökkel vagy olcsó beruházással minőségileg fejleszteni az utánpótlást, hogy az végeredményben busás hasznot hozzon a klubnak.
Végképp nem érdekelte őket, hogy miként gyarapítsuk ismét elveszett jó hírünket a világban, növeljük szurkolóink táborát, kössük magunkhoz a környezetünkben élőket, tegyük hasznossá magunkat a város számára.
Nem tették fel magukban a kérdést: a szponzorok vajon egy személyt vagy a klubot támogatják? Ha valaki úgy tör hatalomra, hogy csak a neki tetszők és csak rajta keresztül segíthetik a szakosztályt, vajon a mások által szerezhető vagy önként jelentkező támogatók nem képviselhetnek-e hasonló, vagy nagyobb nagyságrendet? Vajon adható-e ma Magyarországon játékosostul, csarnokostul, jóhiszemű szurkolóstul egy komplett szakosztály hitbizományba, kényre-kedvre annak, aki – látszólag – „hozza a pénzt”?
Aztán kibuggyant belőlük a pőre valóság is: „Vigyétek az utánpótlást, ha annyira kell nektek, nekünk úgyis csak púp a hátunkon!”
Amint haladtak a dolgok és múltak a napok szép egymásutánban, egyre kézzelfoghatóbb közelségbe kerülvén a szakosztálygyűlés, változtak a módszerek. Elindult a szeletelés.
Először is rá kívánják fogni egyetlen ember torzsalkodására az egész elégedetlenséget. Mert az illető fiát más edző edzené, és ez nem tetszik neki. Igen, nyilvánvaló igazság! Miképpen az is, hogy valószínűleg ez a gyermek számolta fel nyomtalanul a sikeres kifutó utánpótlás korosztályokat, igazolt le egy komplett szlovák kocsmakompániát internet-edzőstül a hazai felnőtt játékosok kiszorítására, tett tönkre nagy játékos-ígéreteket kispadon ültetéssel, végzett a felnőtt bajnokság 5. helyén, egyéb bűneiről nem is beszélve. Fúj, rossz kisfiú, sarokba vele!
Azután azoknak az edzőknek, akiknek pár napja még fél bért ajánlottak a nyári hónapokra, egyszeriben minden kérését teljesítették. Eddig hallani sem akartak hoki-osztályról az utánpótlásban. Most, hogy részünkről elhangzott a tárgyalásokon érvként, hogy egyedül a klub nem használja ezt az eszközt a nagy nevelő egyesületek körében, hírtelen felkarolták a kölyök szülők egyéni kezdeményezését. (Ha a tagsági mozgolódás mindezt elérte, már nem volt hiábavaló. És ebben máris megmutatkozik a közösség ereje!)
A szakosztálygyűlést megerősítő aláírásgyűjtésbe (még) nem szóltak bele, az szépen halad, tükrözve a változás töretlen vágyát. Intő jel mindenesetre a tegnap tudomásunkra jutott információ, miszerint a gyűlést összehívni merészelő 5 volt elnökségi tag klubigazgatói döntéssel nem kívánatos az egyesületnél, és a jövőben mindennemű közreműködésük tilos a szakosztály rendezvényein. Emberek féljetek! Most aztán lesújt a klub haragja!
Csupán egyetlen kérdés maradt fenn: minek az alapszabály? Sorminta egy felesleges jogi procedúrában? Van-e köze hozzá a klubnak? Van-e köze a demokráciához a klubnak? Ellenség-e az, aki a klub szabályait betartaná? Milyen érdekeknek felel meg a törvénytelen állapot?
Az adható válasz (még egyszer):
Tisztaság, Nyitottság és Szaktudás
Kommentek