Véget ért, ahogy egyszer mindennek véget kell érnie. Furcsa érzés, amikor az ember reggel úgy ébred, hogy hiányzik neki az a taposómalom, amelyet - a csütörtöki előkészületeket is beleértve - négy napig hajtott társaival. Mindenki, aki a hétvégén történt nagyszerű dolgok részese lehetett, hétfőtől visszatért régi, megszokott életéhez.

Vasárnap ezévben utoljára vittük ki a korongokat az edzésekre. Utoljára volt alkalmunk gyümölcskosarat vinni a szinkronkorcsolyás lányok öltözőjébe. Utoljára igyekeztünk a palánkhoz, hogy láthassuk a meccs előtti lézershow-t. Sok tapasztalat, sok apró emlék, amiket soha nem feledünk. Szomorú a rakodófiú, amikor a harmadik iskolapadot viszi a vállán a raktár felé. No nem azért, mert nehéz. Csak érzi, hogy egy ideig nem lesz része még egy ilyen élvezetes felhajtásban. Késő estig tartott a pakolás; asztalok, padok, gépek indultak vissza régi helyükre. A jégre szándékosan nem nézett már senki - nem akartuk látni, ahogy olvad.

Azt mondják, a válogatott összeköti a csapatokat, embereket. Ez a mi esetünkben is megtörtént, hisz' sokan voltak más és más klub szimpatizánsai, különböző városok lakosai, de akkor és ott azért dolgoztunk, hogy az Arénát esténként megszálló többezer ember minél jobban átérezze azt a családias légkört, amelyben mi is dolgozhattunk. Azt hiszem, ezt - nagyrészt a magyar válogatottnak köszönhetően - sikerült elérnünk. Tegnap este mindenki együtt szurkolt, hullámzott, és a végén egy emberként ünnepeltük a továbbjutást a rigai selejtezőre. Egy pillanatra eltűntek az ember negatív tulajdonságai, egyszerűen megszűntek létezni. Ahogy azt a naiv kisgyermek elképzeli: mind egyet akartunk, és amit kaptunk, annak együtt örültünk.

Kicsit búskomoran ébredtem hétfő reggel. Mától újból külön utakat járunk, újra megjelenik minden, amire nem vágytunk. A hőn áhított siker már csak emlék, tapasztalat. Sokan idővel elfeledik, és amit esetleg tanultak értékekről, összefogásról, szertefoszlik mindennapi gondjaik és a levegőben terjengő önzés súlya alatt. Az a kép, amelyet vasárnap este nem győztem újra és újra megcsodálni, az a szétzúzhatatlan kollektíva most szertefoszlik. Hétfő reggel óta megint csak emberek vagyunk, mindannyian mást akarunk, más az érdekünk. Hogy meddig, az csak rajtunk múlik.

Szeretném megköszönni ezt a négy napot mindenkinek, aki részt vett a csoda megvalósításában. Jó volt Veletek dolgozni. Viszlát áprilisban!